Ahogy a meteorológia megjósolta, szürke reggelre ébredtünk és bár a hőmérséklettel nem volt gond, a Nap szépen megbújt a felhők mögött. Talán ennek is tudható be, hogy nem ugrottunk ki 7-kor fitten az ágyból, így az első nap még lelkes óceánparti futás el is maradt. Fél 9 tájban átbotorkáltunk az étterembe az újabb reggeli lakomára. A felhozatal gyakorlatilag megegyezett a tegnapival, de ma már javában süttettük a három tojásos, hagymás,sajtos omletteket. Nagyon ízlett, azt hiszem ezt odahaza is rendszeresíteni fogjuk majd.

Reggeli után egy bő fél órát pilledtünk, majd a borús idő arra sarkallt minket, hogy nézzük meg a szálloda edzőtermét, legalább ellensúlyozzuk kicsit a nagy zabálásokat. Csilla szinte már az ajtóból ugrott is a futógépre, betette a fülhallgatót, felcsavarta a zenéjét és zombiként rótta is a kilométereket. Nekem maradtak a súlyzók, ha már külön foglalkozás lett a dologból. 

Ezután jött a feketeleves, legalábbis számomra. Játszottunk egy ping-pong meccset, kikaptam 22-20-ra. Rögtön utána egy tenisz meccset (egy nyert szettig), ahol ismét kikaptam, 6-4-re. Nem nagyon szeretem a vereség ízét, de egy ilyen tuti helyen még ez sem volt keserű, így inkább a jóleső fáradságot és a sok mozgolódás során bekövetkezett kalóriadeficitet ellensúlyozva, már bontottam is a tegnap vásárolt helyi sörömet, a Blue Marlint.

Miután rendbe tettük magunkat, ebéd gyanánt közös fotózást rendeztünk a szálloda csodás kertjében. Mondjuk ez a közös kis idő múlva inkább csak Csilla fotózásába csapott át, mert mégiscsak ő a fotogénebb a családban. Az amúgy mindig lelkes, fotózásra mindig kapható Szaffi, sajnos nem lehetett itt most velünk. :(

Fotózás után a parton egyezséget kötöttünk a legjobb árat kínáló Jean Paullal két programra. Vasárnapra fixáltuk Mauritius körbeutazását és jeleztük, hogy szeretnénk úszkálni a delfinekkel. Ez utóbbi sajnos képlékeny, minden annak a függvénye, hogy elérhető közelségben legyen a delfin csapat. 

Délutáni programként besétáltunk Grand Baie központjába. Nem ment egyszerűen, mert minden sarkon ránk dudált egy-egy taxis. Eleinte próbáltuk azzal magyarázni a dolgot, hogy biztos hihetetlen számukra, hogy fehér ember gyalogolni szeretne, de itt is csak a turisták pénzének megszerzéséről van szó és ők igencsak szeretnek nyomulni.

A központ nagy kettősséget mutat, pár száz méteres utcaszakaszon belül láttunk csillogó plázát, drága árukkal teli szuvenírüzletet, ékszerboltokat, illetve megannyi lepukkant utcai árust, elhanyagolt piszkos partot és sok-sok kóbor kutyát.

Kicsit éhesek voltunk, így tervbe volt véve, hogy megkóstolunk valami helyi ételt, de látva a kínálatot, inkább nem mertünk kockáztatni. Az még hagyján, hogy nem ismertük fel, hogy mit is ennénk, de a higiénia, az hagy némi kívánnivalót maga után.

Valószínűleg ekkor még nem volt komoly az éhségérzet, mert elmentünk pizzéria és kínai étterem mellett is, de egyik sem mozgatott meg minket, itt Afrikában. :) Ez a hozzáállás a visszaúton gyorsan meg is dőlt, beugrottunk a tegnap megismert kisboltba, vettünk felvágottat, sajtot és egy nagy bagettet.

Sikerült kicsit bénáskodni az aprópénzzel, ugyanis nem igazán sikerült kiraknom a 11,20 rúpiát. Így - mint itthon a kisnyugdíjasok -, kitettem az eladó elé egy maréknyi aprót és ő készségesen kiválogatta nekem szükséges összeget. Nem volt triviális a feladat, mert valamelyik érmén nincs számmal jelölve az értéke, valamelyik centes méretben nagyobb mint a rúpiás, ráadásul még kapkodtam is. :)

Visszaérve a szállodába bevállaltunk egy-egy kisebb szendvicset és lementünk a partra, mert nem múlhat el nap az óceán nélkül. Az idő továbbra is szürke, néha 1-2 perces gyengén szitáló esővel, de ez sem zavart abban, hogy úszkáljak kicsit a sós vízben, míg Csilla napozást imitált. Azt mondta, hogy a szórt fény is barnít.

A napi második zuhany után, belebújva a vacsorázó öltözékbe mentünk is, hogy a kínai konyha ételeiből fogyasszuk bőséggel. Magyarországon mindig idegenkedek tőle, de itt nem volt választás és szerencsére kellemesen csalódtam.

Estére még terítéken volt egy kis internetezés, beszélgetés és koccintás a maradék pezsgővel. Ezen a napon nem volt verőfényes napsütés, de így is elég tartalmasra sikeredett. A holnapi fő program pedig már Port Louis, a hivatalok körbejárása Lavallal.

Csillának sikerült utolérnie magát bő tíz órás alvással, én viszont tartottam magam a repülős mennyiséghez, azaz jó ha öt órát aludtam, no nem önszántamból. Amikor Neha - a szálloda egyik recepciósa - lelkesen újságolta nekünk, hogy egy kategóriával nagyobb szobát kapunk, mint amire a voucherünk szólt, akkor még mit sem sejtettem az esti kalandokról.

Éjszaka a kis lakosztályunk gyakorlatilag tömegszállássá avanzsált. Először csak a teraszon, majd a benti falakon is cikáztak a gekkók, illetve nem csak cikáztak, de valami fura, visító hangot is kiadtak, amit nem sikerült megfejteni, hogy a cimbiket hívják ilyenkor, vagy területet védenek egymás ellen. Első este úgy 5-6 darabot számoltam belőlük.

Magyarázkodás rész: ezektől a "cuki" hüllőktől nem félek, csak valahogy mégse esne jól, hogy legszebb álmom közepén rajtam masíroznának át a kis szőrös lábaikkal.

Reggel 7-kor már talpon voltunk és sportos család lévén egy 5km-es kocogással kezdtük a napot az óceán partján. A nap már fent volt és javában sütött, a páratartalom érezhetően magas volt, a part viszont még szinte üres ilyenkor, csak a szállodák egy-egy alkalmazottja hínármentesített. A Margitsziget is egy elég szép futóhely, de azt hiszem ezt a látványt nem nagyon lehet űberelni. 

Futás után egy gyors zuhany és indultunk is reggelizni. Szintén svédasztalos találás, számomra bőséges választék fogadott, a minőséget nézve pedig teljesen hasonló egy hazai wellness szálloda kínálatával. Ami különbség volt, hogy itt személyre szabottan süttethettünk rántottát, omlettet, palacsintát, gofrit. 

Az időjárás az elkövetkezendő napokra nem volt túl biztató, ezért a strandolást jelöltük meg a mai fő programnak.  Amint leértek a friss húsok a partra, egyből megszállták őket mindenféle helyi kereskedők. Minket is! Rutintalanul mindenkivel kedvesek voltunk, váltottunk pár szót, nem hajtottuk el egyből őket, így több körben is ránk tapadtak, ami egy idő után kezdett kicsit kellemetlenné válni. Elsőként élvezni - sőt, felfogni - akartuk az ittlétünket, sütkérezni, nem mindjárt szórni a pénzt a gagyiságokra. Azért volt pozitív oldala is ennek a nyomulásnak, hiszen megtudtuk milyen alternatív programokon lehet részt venni, milyen árakkal kell számoljunk.

Csilla a napozás szerelmese, én kevésbé, néha magára hagytam, de jól láthatóan élvezte így is:


Míg ő 4-5 órát lazán napozott, én több körben úsztam, lefotóztam a szálloda kertjét, majd csináltuk pár jó pancsolós képet is.

Délután kimentünk a tőlünk kb 1km-re lévő kisboltba (kb. mint nálunk egy CBA), vettünk ásványvizet (nem ajánlott a csapvíz fogyasztása gyenge gyomrú európaiaknak), sört és lecsaptunk az első adag hűtőmágnesre. Az kisbolt árai kb. megegyeznek az otthoniakkal, ellenben a szállodában az innivalókért kissé sokat kérnek. Az első vacsinál elfogyasztott egy sörért és egy kóláért fizettünk 3000Ft-nyi rúpiát! Nem szép dolog...

15h-ra jelenésünk volt a recepciónál, hogy a 'wedding coordinator'-ral megbeszéljük az esküvő részleteit. Azt hiszem ez az elejéről kimaradt, szóval utazásunk fő célja a házasságkötés volt. Sem a tradíciót, sem a divatot nem szándékoztunk követni, mindössze úgy éreztük, hogy ez így valóban kettőnkről fog szólni, egy olyan helyen, amit eddig csak álmunkban tudtunk elképzelni, ráadásul így nem helyezünk senki vállára sem terhet. A család pedig áldását adta tervünkre, ami most már kézzel fogható távolságban van.

18h-ra össze is jött a találka. Itt derült ki, hogy ez az afrikai nép - vagyis leginkább indiai - nem stresszel a pontosságon, lazán veszik a dolgokat, de legalább mindig mosolyognak. Így mikor megérkezett Laval - az esküvői koordinátorunk - széles vigyorral az arcán, minden, a várakozástól kialakult feszültségünk tovaszállt. Másfél óra alatt leegyeztettünk mindent, megnéztük a lehetséges helyszíneket, mind jó idő, mind rossz idő esetére és csütörtök délelőttre ütemeztük a hivatalos papírok ügyintézést a fővárosban, Port Luisban.

Félpanziózunk, az ebédeket kihagytuk, ennek eredményeképp 19:30-kor már ott is voltunk az étteremben. :)
A mai vacsorán az indiai konyha ételeiből válogathattunk. Pikáns ízek, csomó csirke, hal és mindenen curry, kb így jellemezhetném.

Vacsi után lesétáltunk még a partra, hallgattuk az óceánt és koccintottunk egy-egy pohár - a szálloda ajándékaként kapott - pezsgővel.

Tetszett nagyon az első teljes itt töltött nap, bár valahogy még mindig felfoghatatlan ez az egész számunkra. A gekkófigyelő éjjeli lámpa fénye mellett 23h tájban nyugovóra tértünk.

Sokáig abban a hitben voltunk, hogy a repülőtér a főváros, Port Louis közelében van, ahonnan a szálloda röpke 20-25 percnyi autóút, de nem, a Sir Seewoosagur Ramgoolam repülőtér a sziget dél-keleti részén található, ahonnan csak Port Louis 48 km. Így utazásunk végül bő 45 perccel hosszabb lett a vártnál. Végül október 15-én, már helyi idő szerint (+2 óra) 15:05-kor sikerült becsekkolni a Merville Beach Hotelbe. Akárhogy is nézzük, bő egy órával több, mint egy napig voltunk úton.

Az időjárásra elsőre nem lehetett panasz, 26 fokra, napos időre érkeztünk. A páratartalom az óceán miatt lényegesen magasabb, mint amit otthon megszoktunk, így ez a 26 fok bőven 30 körülinek volt érezhető. Az autózás során bepillantást nyerhettünk a sziget régióinak életszínvonalába és kissé lehangoltan tapasztaltuk, hogy az ország középső részén komoly szegénység mutatkozik, így egyre nagyobb lett a kíváncsiság, hogy hova is jöttünk mi valójában?! Amit eddig láttunk: hatalmas cukornádültetvények, elhagyatott, félig felépített házak a semmi közepén, egy nagy forgalmú főváros, ősréginek tűnő gépjárművekkel, nyitott platón utazó helyi lakosokkal. 

A szállodába érkezvén nedves, illatos törölközővel és egy hűsítő jeges teával fogadtak minket, ami nagyon kedves gesztus, de legszívesebben mihamarabb zuhanyoztunk volna egyet. Annyira sokáig azért "nem tartottak fel", rövidesen el is foglalhattuk szobáinkat, egy iker apartmanházat. (hármasiker, mert van felső szint is, de az már nem a miénk)

Nem sok időt töltöttünk a berendezkedéssel, jó negyed óra múlva már a parton voltunk, hogy életünkben először, testközelből megtapasztalhassuk milyen is az Indiai-óceán. Végeláthatatlan! Elképesztő látvány! Az óceán lagúnákon túli állapotára a meteorológia rough, azaz durva szintet jelzett, a távolba nézve láttuk is a 2,5-4 méteresnek saccolt hullámokat, ami a szörfösöknek izgalmas, nekünk inkább ijesztő. 

A víz kissé hidegnek (és túlsózottnak :) ) bizonyult elsőre, de amint megszoktuk, már nagyon kellemes volt, így ha Csilla annyira nem is, én egyből csobbantam egy nagyot. Még naplemente előtt visszatértünk a házba egy újabb zuhanyra - só és homokmentesítésre - és készültünk a nap második fénypontjára. 

Érdekes, de tiszteletben tartandó szabály, hogy az esti étkezésnél a férfiak csak hosszú nadrágban léphetnek be az étterembe, míg a nőkre semmilyen megszorítás nem vonatkozik. Reggelinél már nem zavaró a szőrős láb? 

Félpanziós ellátásunk első vacsoráján a trópusi konyha jellegzetes ételeit kóstolhattuk meg. Négy fogás, bőséges választék, svédasztalos tálalással, így éhesek - azt gondolom - nem maradtunk. 

Vacsi után, tele hassal nagyon elpilledtünk, így viszonylag hamar, helyi idő szerint fél 9, fél 10 tájban bevonultunk a szobánkba és megpróbáltuk kipihenni az utazás fáradalmait. Ez egyeseknek sikerült, másoknak kevésbé...

Folyt. köv.

Az elmúlt napok izgatott készülődésben teltek, fejenként legalább ötször ellenőriztük le a papírokat és a bőröndök súlyát, végül október 14-én, 14 órakor a Csilla és jómagam alkotta páros elindult a Liszt Ferenc Repülőtérre, míg kis családunk harmadik tagja, Szaffi, otthon maradt, házat őrizni.

Életünk első repülésére készültünk, így talán érthető, hogy kissé otthontalanul mozogtunk a terminálban, azonban az arrogáns, lekezelő stílusban beszélő Air France-os kisasszony ezt nem tudhatta, neki csak egy újabb tudatlan utaspáros voltunk.

A becsekkolás és az átvilágítás után szinte azonnal ülhettünk is fel az Airbus A320-as típusú gépre, ami pontosan 15:50-kor kigurult velünk a kifutópályára és jöhetett az első felszállás. Az valami fantasztikus érzés volt, amikor beindultak a hajtóművek, a gép elkezdett húzni, mi pedig beletapadtunk az ülésekbe. Legalábbis eddig! Aztán az elemelkedés már okozott némi furcsa érzést mindkettőnk számára, amit kis füldugulással, szédüléssel és enyhe hányingerrel írhatnék le. Szóval így elsőre nem volt kellemes érzés, azt hiszem, valami hasonlók miatt nem szeretjük a hullámvasutat sem. Párizsig az út teljesen sima, mondhatni unalmas volt, az út során egy másfél decis üdítő és két szem keksz volt a fejadag. A leszállásra bár előre felkészültünk lélekben, de az már nem volt  vészes. 

A Charles De Gaulle repülőtér óriási! Bolyongtunk egy keveset, míg megtaláltuk az E terminált, fölöslegesen sorban álltunk egy fél órát, majd elvonatoztunk(!) az L kapuhoz, végül az L22-es várórészen fagyoskodtunk 3 teljes órát. Elköltöttük az első 5 eurónkat, amin 1-1 szendvicset és 1l ásványvizet vettünk, hogy kihúzzuk valahogy az első étkeztetésig a repülőn. 

Kevéske csúszással 23:45-kor egy Boeing 777-300ER  típusú repülőgéppel végre célba vettük szigetünket, Mauritiust.

Olyannyira éhesek voltunk, hogy szinte fel sem tűnt a felszállás. Ha őszinte akarok lenni, akkor de, egy kicsit ismét jött az a bizonyos negatív feeling, de nem számított, már csak 11 (tizenegy) órányira voltunk az álmunktól. :)

Nagyon ízletes volt a többfogásos vacsora, csak túl mohók voltunk és csak az utolsó falatoknál villant be, hogy én ezt meg szerettem volna örökíteni. Előételként két is ropogós bagettet, hozzá teavajat és camembert sajtot, főételként gyümölcsös csirkemellet vadrizses körettel, egy tésztasalátát és desszertként egy gyümölcskosár sütit szervíroztak fel a légiutas kísérők. Ezt követően én jóllakott óvodáshoz hasonlóan bealudtam, míg Csilla leginkább filmet nézett és próbált aludni. Mint utóbb kiderült, ezt az alvásversenyt sikerült megnyernem 5,5 órával.

Ébredés után Afrikához stílszerűen megnéztem a Madagaszkár 3-at, (épp a sziget mellett haladtunk) bár a végére mintha vissza zuhantam volna az álmomba, mert a pontos befejezésére nem emlékszem.

Az édesszájúaknak kedvező reggelinél egy fokkal már éberebb voltam, így a képről már csak kezdő fogásként elfogyasztott Actimel joghurtital hiányzik. Csupa cukros ...r ,de ezen most nem tipródtunk túl sokat, eltüntettük a tálcáról az utolsó morzsáig.

Evés után, még a repülőn ki kellett töltenünk két formanyomtatványt a személyes adatainkkal és nyilatkoznunk kellett, hogy pár felsorolt fertőző betegségben nem szenvedünk. Óvatos nép ez a mauritiusi, kíváncsi lennék hányan jelöltek be az ide utazók közül bármilyen betegséget az utóbbi években.

Célunkhoz közeledvén, ahogy ereszkedett a gép megpillantottuk a szigetet, ami így elsőre, ebből a szögből, nagyon impozáns képet mutatott. A többszínű óceán, a különféle alakzatú hegyek látványa mind-mind tátva tartották a szánkat, percekig.

Sikeres földre térés, nyomtatványok leadása, útleveleink lepecsételtetése és poggyászaink visszaszerzés után váltottunk némi pénzt a helyi hiénáknál, (300EUR => 11.400Rs) majd transzfer sofőrünkkel temérdek körforgalmon (1) át már robogtunk is szállásunk, a  Merville Beach Hotel felé. (a leszállás már nem "fájt"!)

Folyt. köv.

(1) Mauritiuson úgy néz ki az autópálya, hogy kb. 1-3 km-es szakaszonként jön egy körforgalom. A tizedik környékén már kezdett felszállás érzésem lenni...